Ours The Story

Sosem vetted komolyan, mikor erről beszéltem. Mindig terelted a témát, vagy csak idegesen felnevettél és elsétáltál, otthagyva engem a kusza gondolatokkal, miszerint nem akarod elfogadni sorsom. Nehezebb volt így számomra. Hiszen..Nem tudhattam mennyi időm van még, te pedig folyton csak tervezgettél a jövőre csodálatos dolgokat. Mintha nem hallottad volna meg fájó szavaimat. Az utóbbi napokban ebben a lerothadt szobában feküdtem, már az orvos által felírt gyógyszereket sem vettem be. Nem akartam tovább szenvedni, azt pedig végképp kihagytam volna, hogy megkeress és kérdőre vonj, amiért nem szóltam. Pedig én minden egyes nap emlékeztettelek arra, hogy kevés időnk van. Ki akartam élvezni azt a maradék pár napot, veled tölteni, és hiába kértelek, te elmentél Amerikába. Fontosabb volt egy bugyuta fotózás, mint én. De nem haragszom rád, tudd meg. Hiszen 5 kerek évet kaphattam tőled. És most, miközben ezt a levelet írom, el sem hiszed mennyi emlék tör rám, még úgy is, hogy majd szétszakad a fejem, annyira fáj. A doki azt mondta, írjak. Azt mondta, nem fogsz már visszaérni hozzám, bármennyire is sietnél, túlságosan messze vagy. Nem bánom. Tudod miért? Mert így nem kell látnom az arcod, mikor elmegyek. Meg fogsz lepődni, és össze fogsz törni, mert eddig nem akartad elhinni a sanyarú igazságot. Sajnálom, ha az utóbbi időben túlságosan ragaszkodtam hozzád. Ha úgy gondoltad, a nyakadon lógok egyfolytában. Lehet hagynom kellett volna, és tényleg kiélvezni minden percet, de az istenért is! Ha valaki tudja, hogy hamarosan meghal, nem tud felhőtlenül mosolyogni, és nem erre gondolni a nap minden egyes percében! Én megpróbáltam, Hazz. De ellöktél magadtól azzal az indokkal, hogy megváltoztam. Hogy gondolkozzam ezen el, mert te azt a fiút szeretted, aki ezelőtt voltam. Valóban, a betegség megváltoztatott, de ettől függetlenül szívem s lelkem mind tiéd volt, senki másé. Fájt, a világ legnagyobb fájdalma volt, mikor arrébb löktél, vagy figyelmen kívül hagytál. Pedig én csak egy ölelésre vágytam, és arra, hogy viszonozd szerelmes szavaim, most, utoljára. De ehelyett csak taszítást kaptam, a betegség pedig még jobban úrrá lett rajtam. Szeretni akartalak, utolsó napjaimban. De nem tehettem, és pont te akadályoztál meg ebben. Miért? De ne aggódj. Nem csak erre gondolok. Próbálok inkább a boldog pillanatokra koncentrálni, mikor annyit nevettünk együtt. Vagy mikor puszikat adtunk egymásnak csak úgy, mert miért ne tettük volna? Annyira szeretnék még melletted ébredni, érezni az illatod, hallani a reggeli rekedtes hangod, mikor még úgy is bókolsz nekem. Azt mondtad szereted ha elpirulok, ezért csinálod. Én pedig sosem tudtalak annyira dicsérni, hogy elpirulj, pedig mennyire próbáltam! Bár itt lennél, hogy még utoljára láthassam a gödröcskéket az arcodon, a gyönyörű mosolyod. Göndör fürtjeid közé akarok túrni, nevedet akarom suttogni a félhomályban. Azt akarom, hogy az öledben nézhessem a tv-t, mindig tudtam, hogy téged nem a film köt le. Tudod...Amikor az írtam, nem bánom..Nem gondoltam komolyan. Azt akarom, hogy itt légy, most! Szeretni akarlak utolsó lélegzetemmel is a te neved akarom ejteni, a te kezed akarom fogni téged akarlak látni. De nem vagy itt, és nem is leszel. Többet nem foglak látni, bármennyire is szeretném, hogy velem gyere. Ígérd meg, hogy nem fog kiborulni, de szóltam Eleanornak, hogy jöjjön majd el a testemért, ha még 3 nap után sem adok magamról jelet. Te nem vagy itt, tudod, és félek, ha neked szólnék, újra csak figyelmen kívül hagynál, én pedig itt feküdnék addig, amíg haza nem érsz. El segíteni fog, sosem akart rosszat, még ha mindig is ezt láttad benne. Ő szeret téged, Hazz. Szerelemből. És azt akarom, hogyha már nem leszek, szeresd őt viszont. Őt találom a legalkalmasabbnak, hogy átvegye a helyem. Vigyázni fog rád, a szívedre. Fel fogsz állni, újra boldog leszel, de kérlek. Ne felejts el engem. Azt, hogy mennyi csodálatos pillanatot élhettünk meg együtt. Szeretlek, Harry. Mindennél jobban szeretlek.

Louis

Mikor Louis megtudta, hogy betegsége gyógyíthatatlan, s napjai, esetleg hetei vannak hátra, lerobbanva tért haza párjához. Harry direkt nem kísérte el Louist, érezte, hogy nagyobb baj van, mint amire számít. Nem akarta elhinni, gondolatai falat húztak Louis elé, mikor a megtört fiú zokogva akart volna hozzá bújni, azonban ő csak kinevette azzal a mondattal társítva kacagását, hogy "Menj aludni.", majd kikerülve indult meg a szobájuk felé.

Két nappal később, Louis megpróbálta ágyba csalni Harryt, azonban Ő éppen nem ért rá. A barátaival ment el szórakozni a legtávolabbi pubba, az utóbbi időben már sokadjára. Louis úgy érezte, megcsalja párja, mégis ki akart mellette tartani. Könnyei megállíthatatlanul áztatták vöröslő arcát, míg lecsúszott a fürdőszoba csempéje mentén. 

Nem érezte magát jól a bőrében, s mikor Harry már harmadjára vette észre, hogy sír a fürdőkádnak dőlve, erőt vett magán, hogy megkérdezze tőle, miért. 

"Nem akarok meghalni, Hazz.."

Göndör hajába markolt, majd idegesen csapta be maga után az ajtót. Elhagyta a házat, melyben Louis haldoklott.

Louis felhívta a barátait, hogy elmondja nekik mennyi örömöt szereztek neki, és megköszönte, hogy mindig mellette álltak mindenben. Anyukájával hosszasan beszélt, meg akarta őt látogatni, de Louis szinte egyből vad tiltakozásba kezdett. Azt hazudta, Harry segít neki átvészelni ezt az időszakot, és anyja hitt is neki. Egyedül idősebbik huga fogta fel mi történik vele. Ha nem mondta el ezerszer, hogy mennyire szereti őket, akkor egyszer sem. Mégis kevésnek gondolta. Az idő kegyetlenül játszik vele.

Látta az ablakból, amint Harry az autót mosta. Vérszegény mosoly kúszott arcára, majd a szekrényéhez sétálva kutatta elő pár hónappal ezelőtt beszerzett ruhadarabját. Bizonytalanul vette magára, félt, hogy mennyire változott meg. Mennyire fog tetszeni Harrynek. Remegő kezekkel ragadta meg a kilincset, amint a nap megsütötte arcát, hangosan fújta ki a levegőt. 

Akkor úgy érezte, boldog.

Harry magához hívta, egy mosoly bujkált szája sarkában, s mikor Louis elé ért, azonnal lekapta őt. 

A Twitter fiókját aktiválta, az üzeneteket olvasta és képeket nézegetett. Harry karjai között feküdt, néhány testrésze iszonyatosan fájt, mégsem mutatta ezt ki. A mai gyógyszer adagot még nem vette be, úgy gondolta ezért érzi úgy, hogy szétszakad a mellkasa. Harry puha bőrét simogatta a szokásos csíkos pólója alatt, néha pedig apró csókot nyomott a nyakára, mégis figyelemmel követte, hogy Louis mit csinál a laptopján. Meghitt pillanatnak érezte, sosem akart volna kikelni Harry karjai közül, azonban mikor megjegyezte, mennyien gyászolják őt már most, a göndör felugrott mögüle, Lou pedig hátradőlt.

"Fogd be!" emelte fel a hangját majd elviharzott, senki sem tudta hova.

A következő napokban Louis nem engedte Harryt sehova sem egyedül. Mindenhova követte, és fogta a kezét. Néha csak úgy, hozzábújt és megpuszilta, úgy, mint régen tették. Azonban Harrynek feltűnt, miért csinálja, és egy idő után minden adandó alkalomkor eltaszította magától a fiút. Néha csak elsétált mellőle, elengedve a kezét, máskor pedig mellkasánál fogva tolta hátrébb. Úgy érezte abban a pillanatban, hogy neki jobban fáj ez, mint Louisnak.

Újra megpróbálta kéjbe vinni Harryt. Vágyott rá, és addig akarta, amíg el nem gyengül. Érezte, hogy Harry is vágyik rá, ő mégis ellenkezett, és újra otthagyta. Louis nem értette, talán ennyire megváltozott volna a külseje? Már nem tetszik Harrynek? Szemeibe könnyek szöktek, s a párnák közé vetve magát fojtotta el feltörő zokogását, miközben magára húzta a takarót.

Niallel evett sütit a közeli kávézóban, mikor megkapta a telefonhívást. Legbelül sajgó lelke ellenkezett volna, azonban ajkai más szavakat formáztak, mikor megtudta, Harry elutazik erre a hétre, és őt nem hajlandó magával vinni.

Kikapcsolta a mobilját, az összes sötétítőt elhúzta a házban, majd a gyógyszeres dobozokkal együtt dőlt le az ágyra. Egyedül volt, zárt ajtók mögött, az idő pedig azt mutatta, hogy neki éppen kezelésen kellene lennie. De minek menne el kezelésre, mikor az orvos világosan megmondta neki, nincs tovább? Miért akarná kínozni magát? Kezébe vette az éjjeliszekrényre fektetett képet. Ő és Harry volt rajta, mikor két éve a vidámparkban szórakoztak a barátaikkal. Legszívesebben vissza akart menni az időben, újraélni a pillanatokat, mikor még Harry is szerette őt. Szemeit a plafonra szegezte visszatartva könnyeit, majd hirtelen fogott egy lapot és írni kezdett. A lelkét öntötte szavaiba, melyeket remegő ujjai néha elhúztak a papíron. Úgy érezte ennyivel tartozik szerelmének, ha már nem búcsúzhatott el rendesen tőle. Nem tudta, meddig fog még ott feküdni, a Harry bódító illatával megöltött szobában. Várt. Várt arra, hogy elvigye őt a sötét, hogy megnyugvásra találjon borús lelke, hogy talán majd fent újra boldog legyen, teljes életerővel várja majd Szerelmét, hogy újra felhőtlenül boldogan együtt lehessenek.

Harry gondolatai összekuszálódva szövögettek gonosz elméleteket ellene. Izgatottan várta, hogy újra láthassa Louist, hogy ennyi idő után újra a karjaiba zárhassa. Ideges volt, mert hetekkel elhúzódott a hazatérése, erre pedig ő sem számított. Éppen ezért, hatalmas ajándékkal akarta kibékíteni Szerelmét, el sem tudta képzelni mennyire idegeskedhet, hiszen még csak a telefonját sem tudta felvenni munka közben. 

Mosolyogva lépett ki a repülőtér épületéből miután átvette a csomagját. Hívatott magának egy taxit, ami hazavitte őt. 

"Lou! Hazajöttem!" kiáltotta el magát, kulcsát a kezében forgatta miközben elengedte bőröndje fogantyúját. Összeráncolta a homlokát miközben benézett a szobájukba, azonban ott senkit sem talált. Csak egy összehajtott lapot, mely az ő párnáján pihent.

"Eltemettük Őt, Harry." 

Eleanor csinos alakja rajzolódott ki az ajtónál, Harry pedig hitetlenül meredt rá. Aztán eszébe jutott minden, amit Louis mondott neki. Keservesen felzokogott, és kiabálva küldte el a házból Eleanort, aki maga, Louis kérésére költözött be a házba. 

A fiú kezei remegtek miközben térdre esve próbálta megtartani magát. Lassan a szekrényhez mászott, ahol megtalálta Louis gyógyszereit is, azonban nagyobb figyelmet szentelt a levélnek, melyre maga Louis Tomlinson írta kacskaringós betűkkel a felé intézett szavakat.

Nem értem, hogy lehettem ennyire buta. Mikor azt mondtad, komolyan beszélsz, nem hittem el. Nem akartam elhinni, hogy egy ilyen tökéletes csodát akarnak elvenni tőlem. Harcoltam ellened, és magam ellen, amikor pedig napokkal később is megemlítetted, mérges voltam rád, amiért ilyennel viccelsz. Bárcsak komolyan vettelek volna. Ha nem ködösül el a fejem, talán még itt lennél, ugyan nem sokáig, de tartanám benned a lelket. Itt lennél velem, és most is egy hülye filmet néznénk. Azt hittem nem bukok le, de ezek szerint észrevetted, hogy figyellek. De egy olyan angyalt képtelenség nem nézni, mint te voltál. Bűntudatom van. mert még csak a temetéseden sem lehettem itt. Pedig ha tudnád mi rejlik a zsebemben..Örökre együtt lehettünk volna, Tommo. Te és Én. Nem tudom mit tettem, amiért először nekem ajándékozott a sors, majd el is vett tőlem, ezzel kegyetlen tőrt döfve belém. Veled együtt én is meghaltam, Lou. Pár napig próbáltam bolyongani az utcákon, hallgatni az emberek problémáit, Niall okoskodó hangját. De Eleanort mindig elküldtem, ahányszor csak eljött a házunkba. Hogy kérhettél ilyet? Hogy gondolhattad, hogy rajtad kívül tudnék bárki mást szeretni? Azt hittem már tudod, hogy te vagy nekem az egyetlen. Te voltál. Sajnálom, hogy nem tudok eleget tenni a kéréseidnek, azonban valami sokkal kézzelfoghatóbbat teszek. Emlékszel, mikor arról beszéltünk, vajon mi van a halál után? Vajon eltűnünk, megszűnünk létezni, vagy valaki másban tovább élünk? Valahol máshol? Nem tudom. De...Nekem nincs annyi erőm, hogy megkeressem azt, akiben lelked újra él. Én nem akarok mást, én téged akarlak, meg kell értened a döntésem. Azt hiszem, van élet, halál után, és látsz engem, de nem tudsz megakadályozni. Nem tudod megakadályozni azt, hogy jóvá tegyem bűnömet, sosem akartalak megbántani. Ha találkozunk, ígérem másképp lesznek a dolgok, és hogy biztos legyek dolgomban, életem a gyógyszereidbe fojtom majd, egy üveg vodkával. Nem gondolod kegyes halálnak? Lehet jobban tetszene neked, ha fájdalmas kés, vagy fegyver vetne véget életemnek. Mindegy, csak minél hamarabb kerüljek hozzád, hogy újra karjaimba zárhassalak. Sosem foglak többé elengedni, ígérem.

Mindörökké szeretlek

Harry

-Azt hiszem, készen van.- hajtotta le laptopját miközben oldalra fordította fejét. -Az én részem sokkal meghatóbb.- mosolyodott el, azonban azonnal megkomolyodott mikor meglátta Szerelme arcát.

-Lou...- aligha tudott volna többet mondani, éles zokogás tört fel belőle, mire Louis szinte azonnal szembefordult vele, kezeit pedig az arcára tette.

-Miért sírsz Harry? Mi történt?- kérdezte kétségbeesetten, s mikor nem kapott választ, halk szavakkal próbálta csitítgatni párját, akin akaratlanul uralkodott el a félelem, fájdalom és szerelem érzése.

-Nem akarlak elveszíteni. Soha...- szipogta, arcát Louis vállába fúrva, el nem engedve őt.

-Oh Hazz, ez csak egy újabb történetünk! Tudom, hogy eddig vidámakat írtunk, de ez is tetszeni fog az olvasóinknak!- kuncogott fel Louis, azonban benne is felöltött a gondolat, mi történne, ha a történetük valósággá válna. -Sosem hagylak magadra. Semmi sem választhat el tőled. Mindig itt leszek.- nyugtatta halkan, mégis magabiztos szavakkal illette őt.

-Szeretlek.- felelte akadozva a Göndör, fel-le emelkedő mellkasa néha megremegett, már csak ez, s arcán csillogó könnyei jelezték, hogy pár perccel ezelőtt még sírt.

-Én is szeretlek. Örökké szeretni foglak.- felelte hatalmas mosollyal az arcán Louis, majd szerelmes csókkal hintette Harry ajkait.