He's my other half

Helló Drágáim! Köszönöm, hogy kérésemre értékeltétek az előző történetet, nagyon jól esnek a pipák és a kommentek is. Lehet, hogy azok miatt sikerült megírnom ezt a történetet. Mintha nem is én lennék, szokatlanul hosszúra sikeredett, remélem nem ez lesz a bűne. Fogalmam sincs ezt milyennek veszitek, ugyanis a jó és a rossz egyaránt feltűnik benne. Mindenesetre, remélem tetszik. Még annak ellenére is, hogy találhattok benne elírásokat. Igazán sajnálom ha igen, azonban úton írtam ezt a történetet. Ebből kifolyólag pedig utazom ugye, így azt hiszem a héten több történetet, és részt nem fogok tudni hozni, ugyanis nem lesz internet, esetleg csak nagyon ritkán. De utána befejezem azt a történetet, melynek most ide kirakom egy részletét. És eldönthetitek, hogy szeretnétek-e, hogy befejezzem és kitegyem, vagy inkább ne! Jó olvasást ehhez a történethez, legyen csodás hetetek és sok szerencsét az iskolához! Lovelovelove <3

Prisoner ((részlet))

'Szemeim majd leragadtak a fáradtságtól, de továbbra is dolgoztattak minket. A hátam fájt a sok hajolgatástól, gyomrom pedig korgott az éhségtől. Ma is elvették a kajám, egy újabb nap étel nélkül. Gyenge vagyok, úgy érzem elájulok ha nem dőlhetek le egy kicsit. Arcomról már nem izzadtság, helyette vér folyik. Egy kéz nyúlik felém, hogy letörölje. Kék szemei fájdalommal telnek meg ahogy rám néz, majd gumibotját előveszi, mintha bántana azért, mert nem dolgozom rendesen. Helyette azonban csak egy mindent ígérő csókot nyom a homlokomra, s a fülembe súgja; "Nyugodj meg Hazz, lassan vége." '

He's my other half

Anglia azon részén, melyről senki halandó sem tud, éppen hatalmas izgalomban tömörülnek az utcákon. Elzárva a külvilágtól éltek ott az emberek, nem is gondolva arra, mennyire nagy háború folyik odakint, tőlük egészen távol. A más szemének láthatatlan várost, pontosan 7000 lakos tölti meg, azok közül pedig mindenki, egytől-egyig a király elé járul, hiszen nagy esemény esett e napra. A királynő világra hozta gyermekét, kire minden embernek áldást kell adnia. Egyáltalán nem a betegség, vagy egyéb gondok ellen, annál inkább a rájuk eső átok ellen volt szükség a jókívánságokra, melyekre varázslatszerűen tekintettek. Egyeseknek könnyű megtörni átkukat, azonban van, aki egyedül marad, élete végéig. Hogy miért? 

Mindenkinek van egy hozzá tartozó párja, kivel együtt érvényesülhet csak, kiben megtalálja szerelmét, hű társát. Habár úgy igazán, akkor is együtt kell maradniuk, ha nincs meg az a bizonyos szikra. Ha az Úr egymásnak teremtette őket, midőn megtalálják egymást, további életévüket egymás mellett szükséges leélni. Így írja a nagy könyv. Az apró csemetének is el van rejtve lelkének apró darabja egy másik nőbe, netalán férfiúba. 7000 ember közül elég könnyű lenne megtalálni, ki is az ő másik fele, kinél lelke darabja kószál, azonban ennél nehezebb ez a feladat.

Bárhol a Földön élhet az a bizonyos személy, ki most még csak ugyanolyan csöppség, mint maga a herceg. Az is lehet, hogy kint él, a nagy világban, de ki tudja, elképzelhető, hogy az áldások megannyi tömkelege sikert hoz, és még otthon megtalálja a magának való embert. A herceg maga fog útjára indulni, mikor betölti 19. életévét, és kiteheti lábait a szabadba, az ismeretlenbe, hogy ha addig nem találja meg hiányzó darabkáját. 

Mi már tudjuk, hogy a herceg lelkét megpróbáltatás szerűen rejtették el, egy göndör fiúcskában, aki ott, Holmes Chapelben mit sem tud a szabályokról...

Louis Tomlinson

Krétát fogva a kezemben hajoltam előre, hogy befejezzem művemet, amit igazából halálos unalmam miatt kezdtem el, néha strigulákat is húztam miután letelt egy-két nap. A múlt heti nagy esemény után, kifejezetten izgalommal telve zárkóztam a szobámba, hogy gondolataimmal harcot vívva találjam ki, hogy mégis merre menjek, ha kijutok innen. Mikor apám színe elé rendeltette az összes kisasszonyt és férfiút, kissé meginogva vettem részt sietősre fogott keresésén, ám nem járt sikerrel, szívem egyik gyönyörű leánynál sem dobbant hevesebben, mint úgy általában. Az pedig, hogy én férfit szeressek, teljességgel kizárt dolog, ebben biztos vagyok. Így történt tehát, hogy két éjszaka múlva utamra engednek, még akkor is, ha legszívesebben itt maradnék. Fenének kell 19 évesnek lennem! Újra gyermek akarok lenni, újra sárral játszani és a nagybátyámmal, aki már 3 éve meghalt. Ő is egyedül maradt, nem értem miért ne lehetnék én is magamra hagyva, hiszen elboldogulnék. Ellenben anyám és apám nem engedik, hogy saját utam járjam, és amíg nem találom meg azt, aki bosszantó és gonosz módon lopta el lelkem egyik részét, nem is térhetek vissza drága hazámba. De ki tudja mi van odakint? Elképzeltem már rengetegszer, hogy talán ördögök és angyalok viaskodnak, vagy csak szimpla emberek harcolnak, egymást ölik meg saját épségükért, pedig ehelyett védhetnék is az emberiséget. Valójában féltem. Rettegtem, hogy én kijutok oda, és elveszek, hogy nem tudom mi a jó és rossz, hogy én is meghalok, még mielőtt megtapasztalhatnám mit kellene éreznem akkor, mikor teljes vagyok. Ugyan nem egyedül megyek, utamon mégsem kísérhet végig legjobb barátom, Zayn, neki is keresnie kell még a párját. Azt mondta együtt keresünk majd, de mi lesz, ha ő előbb megtalálja amit keres, mint én? Neki kötelező szerűen vissza kell térnie hazájába, azonban én, ki hercegi jogánál fogva 2 hónapon keresztül kutakodhatok, nem jöhetek vissza üres kézzel. Ez annyira bonyolult, és nehéz, hogy ha rá gondolok belesajdul a fejem. 2 hónapot kint tölteni idegenek között már önmagában sem kecsegtető jövő, de az, hogy még idegen arcok között kell kutakodnom is, rémisztő. Majd minden szembe jövő ember elé beállok, és megkérdezem tőle; "Helló, te vagy a másik felem? Nem? Jó. Akkor csá.", ezt mér én sem gondoltam komolyan. De akkor mégis hogyan fogom megtalálni Őt? Annyira egyedül vagyok ebben a témában, hogy egyelőre fogalmam sincs mit kell tennem. 

-Izgulsz?- vigyorgott rám Zayn, hátizsákját a vállára kapva intett egyet hátra, bár jól tudta, nem őt búcsúztatják ennyien. Még egy utolsó pillantást vetettem anyámékra, és elfordulva kapaszkodtam én is a saját táskám pántjába. Izgatottan vártam, hogy kinyíljon a hatalmas fakapu, ami egészen eddig megakadályozott abban, hogy kileshessek a való életbe. Most nem gondoltam arra, hogy miért is lehetek szabad, csakis egy dologra koncentráltam. Mégpedig arra, hogy megismerhessen az újat. Az utóbbi két napban elég időm volt arra, hogy egy kicsit felturbózzam magam, és a dolog jó oldalát nézzem.

Felhúztam a vállaimat, szinte védekezni kezdtem mikor a zárak nyikorogva, meglehetősen lassan engedték el a kapu két szárnyát. A kölykök előre furakodtak, hogy ők is lássanak valamit abból, ami a kapu mutat, emlékszem anno én is ilyen voltam. Most pedig én léphetek át ezen a vonalon. Nem más, hanem én. Ajkamba harapva, fájdalmas lépést tettem meg előre. Eddig csak fogalomként élt bennem az "olyan, mintha kitépték volna a szívemet, mikor átléptem s hazámat hátrahagytam" dolog. De most tényleg belesajdultam ebbe. 

-Remélem te tudod, most hogyan tovább.- szólaltam meg kisvártatva miután hangos robajjal, és hatalmas széllel csapódott be mögöttünk a kapu. Nem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Azt mondják minden ember máshova kerül, miután átlépett a kapun, nem tudom, hogy mi most jól jártunk vagy nem. Egyetlen egy, hosszú utca tárult elénk, de ezen esküszöm több ember volt mint a saját városunkban. Boltok sorakoztak mindkét oldalt, néhol pedig kis bódék, ahol emberek iszogattak, nevettek, beszélgettek. Emberek. Nem is különböznek tőlünk, itt nincs háború láthatólag, nem értem miért vagyunk elzárva egymástól. Szorosabban húztam össze magamon a kabátom, mikor is újra észhez tértem, és megcsapott a téli hideg. A hó itt lágyan szállingózott, nem úgy, mint otthon. Ott egyszer leesik tömérdek mennyiségű hó, majd utána semmi. 

-Annyira finom illat van!- Zayn elfúlt hangját alig hallottam, szája előtt sál volt, nem tudom mikor tekerte maga köré. Egyetértően bólintottam, tényleg isteni illatok voltak, ki akartam deríteni honnan is jön ez az észbontóan íncsiklandó illat, amitől már a gyomrom is megkordul. Vártam, hogy Zayn induljon meg először, és követni tudjam, de azt hiszem ő is valami ilyesmire gondolt, csak éppen fordítva. Ösztönző tekintettel illettem, mire megforgatta szemeit és elindult. Talpaink alatt ropogott a friss hó, egészen addig amíg ténylegesen nem értünk be az utcára. Onnan már eltüntették, valószínűleg hogy szabad járás lehessen, baleset nélkül. Halk, kellemes zene ütötte meg a fülem, és ahogy közeledtünk felé, egyre hangosabb lett. Zayn minden áldott bódénál megállt, mindenféle italt megivott és még evett is mellé kürtöskalácsot. Úgy véltem, ő egyáltalán nem izgul, és nincs kétségbeesve azért, mert nem tudjuk hogyan tovább. Természetesen megengedtem magamnak egy forró italt, miután majd megfagytam ennyi kijárt nekem. Azon nyomban meleg helyre akartam menni, így megragadva Zayn kezét rántottam be az egyik üzletbe. Mindenhonnan színes díszek lógtak, a lépcső elé pedig ki volt téve; "Boldog Karácsonyt!". 

-Úgy látszik itt Karácsony napjára esik a születésnapod, Tommo.- osztotta meg velem a véleményét Zayn, nem is tudhatta, hogy pontosan erre gondolok én is. Felhúztam az orrom, mintha természetes dolog lenne, hogy a herceg születésnapja még idekint is ünnepi időre esett. Majd fejemet ingatva ugráltam fel a lépcsőkön, egészen be az üzletbe. Azt hiszem ajándék boltra esett véletlenszerű választásunk, de nem is bántam. Rengeteg dologba ütköztem, és mind annyira tetszett, legszívesebben hazavittem volna anyámnak és apámnak őket, valamint a játékokat az aprócska gyermekeknek, had örüljenek. Pillantásom egy becsomagolt dobozra esett egy kosárban, annyira kíváncsi voltam, hogy izgatottan vettem el, és kezdtem kicsomagolni. Egyedül ez volt becsomagolva, lehetséges. hogy tévedek, és ez csak egy doboz, amibe majd az ajándék kerül. De legalább megnézem mekkora ajándék fér bele, és ha elég nagy, komolyan mondom, megveszem azt a versenyautót Pete, a nagybátyám unokaöccsének.

-Hé! Teszed azt le!- ragadta meg a karom egy kesztyűvel fedett kéz. Ijedten kaptam rá a tekintetem, és úgy éreztem, abban a pillanatban meghalok. Majd rögtön arra gondoltam, hogy jól van Tommo, még csak most engedtek utadra, te pedig már most megtaláltad a másik feled! Anya és apa büszke lesz rád!

Valóban így éreztem, amint az előttem álló gyönyörűségre néztem. Féloldalasan rámosolyogtam és lassan visszanyomogattam a csomagolópapírt.

-Szóval ez a tiéd?- kérdeztem kedvesen, azt hiszem meglágyult, mert ő is elmosolyodott.

-Igen. Az öcsémnek veszem.- bólogatott már-már izgatottan, vállai rázkódtak az apró ugrálástól. Nem tudtam levenni róla a szemem.

-Louis vagyok. Louis Tomlinson.- mutattam felé a kezem, amit meglepődve vett magára. Szemei boldogságot mutattak, és engedelmeskedve tette kezét az enyémbe, miután levette a kesztyűjét. Illedelmesen csókoltam kezet neki, és várva tekintettem rá.

-Gemma vagyok.- pirult el, majd szinte azonnal elhúzta a kezét és még el is fordult. A becsomagolt dobozt visszatette a kosárba és indulni készült.

-Mond Gemma, találkozunk még?- kérdeztem hirtelen, megijedve attól, hogy elmegy, és én többet nem látom, úgy elég nehezen tudnám hazavinni. Visszafordulva felém egy cetlit nyomott a kezembe, rajta számokkal, majd egy kacsintás után elment. Hatalmas mosollyal az arcomon indultam Zayn keresésére, aki éppen az edények között turkált.

-Mégis mit csinálsz?- vontam fel a szemöldököm, mire rám kapta tekintetét. Makogva kezdett magyarázni, azonban én nevetve veregettem meg a vállát. Ő is arra gondolt, mint amire én, de lebeszéltem róla, hiszen ki tudja mikor érünk haza, addig pedig mégsem kellene edényekkel a karján lófrálnia. Szállást kell magunknak keresnünk, és ez nem várhatott tovább, így nehezen, de elrángattam a különféle csecsebecséktől őt. Útközben pedig elmeséltem neki mi történt velem, hogy mennyire szerencsés vagyok, és mivel nekem megengedett a 2 hónap szabadság, itt maradok vele addig, amíg meg nem találja az ő felét. Egészen idáig azt hittem a kapu csak úgy kidobja az embereket, had menjenek saját útjukra, azonban most rá kellett jönnöm, hogy arra törekszik mindig, hogy segítséget nyújtson. És ezt most meg is tette számomra, boldogságom határtalan.

Zaynnel egy hotelben szálltunk meg, amit csak órák után találtunk meg, addigra pedig rendesen megfagytunk. Jól esett aztán venni egy forró fürdőt, majd a meleg ágyba bújni. Ugyan még éjfélig beszélgettünk, hamarosan mindkettőnket elnyomott az álom, ami a mai napi történésekre tekintettel igazán jól esett fáradt tagjaimnak. A lánnyal álmodtam, álmomban pedig őt csókoltam, miközben hosszú, barna haját hátratűrtem. Keskeny derekát fogtam közre karjaimmal, szinte védelmezően, nehogy hirtelen eltűnjön. Ám ennek ellenére is eltűnt, mikor kora reggel felébredtem. Látni akartam őt, újra, és magammal vinni haza. Be akartam mutatni a szüleimnek, és fájt, hogy Zaynt mégis itt hagyom, nem tehettem mást. Boldog akartam lenni, ez pedig csak úgy működik, ha hazatérek, ezzel a leányzóval az oldalamon. Vele élem le az életem, és apámék büszkék lesznek rám, ahogy a nép is. Zayn még aludt, így halkan osontam  fürdőszobába, ott írtam meg az üzenetet az én angyalomnak, aki rögtön válaszolt is, legnagyobb örömömre. Hihetetlennek véltem, hogy ez megtörténik, kapkodva vettem magamra meleg ruháimat, és álltam be a tükör elé.

-Hova készülsz Tommo?- ijesztett meg Zayn hangja, az ajtóból figyelte tevékenységem. Nagyot sóhajtottam és felé fordultam.

-Ma hazaviszem Gemmát.- mondtam ellentmondást nem tűrően, mire tányér nagyságúra nőttek a szemei. Hirtelen elfogott a bűntudat, hogy tegnapi szavaim ellenére itthagyom, de jelen pillanatban inkább a saját érdekeimet helyezem előrébb.

-Azt mondtad...Megvársz..- motyogta aztán sértetten, lehajtotta fejét és még mielőtt válaszolhattam volna, kifordult az ajtón. Hallottam, amint csapkod, majd táskájának csattogását, komolyan elmegy?

-Zayn! Nem kell elmenned!- álltam elé hirtelen, kérlelve meredtem rá, de ő csak félretolt maga elől.

-Hagyj békén Louis! Elárultál, én megbíztam benned! Így lehet rád számítani..-eszméletlenül fájtak a szavai. Hiszen én mindig, mindenben mellette voltam, bármikor is szüksége volt rám. Lassan lehunyva szemeimet ültem le az ágy szélére, majd csak az ajtó csapódását hallottam. Hát tényleg elment. Megráztam a fejem, ez volt a legnagyobb butaság amit csinálhatott, hiszen ketten voltunk egymásnak, védenünk kellene egymást, nem elárulnunk. Rá kell jönnöm, hogy én rontottam el ott, hogy mára terveztem Gemma hazavitelét. Viszont ezen nem változtatok. Hazaviszem őt, és szabad jogom végett visszajövök segíteni Zaynnek. Igen, így lesz a legjobb, és a legegyszerűbb.

Bezárva magam után az ajtót húztam arcomba a sálam, és a megadott címre indultam, némi segítséggel. Valójában háromszor eltévedtem, mert valami elmebeteg megfordította a táblákat, amikre rá volt írva az irány. Azt hiszik ez vicces. De nem az, mert lefagytam, egészen biztos vagyok benne, hogyha az én városomban tették volna ezt, már rég bitófára küldtem volna őket. Magabiztosságom eltűnt mikor a ház ajtaja elé léptem. A leírás egyezik, azonban mi van, ha mégis rossz emberhez kopogtatok? Egyáltalán hogy lehetett Gemma ennyire óvatlan, hogy egy 5 perces beszélgetés után már megadja a házcímét? És ha átvert, mert pontosan tudta azt, amit én? Ha hazudott és csak játék volt ez számára, és valahogy a szomszédban lakik, most pedig gyönyörű mosolyát mutatva szórakozik rajtam, amint egy idegen házhoz kopogtatok be..

-Louis! Azt hittem eltévedtél.- megállt bennem az ütő amint Ő nyitotta ki az ajtót. Remek, most ezért is bűntudatom lehet, hiszen miket feltételeztem róla? 

-Valójában elég hosszúra sikerült az út, valaki átforgatta a táblákat..-magyaráztam fejemet ingatva, mire csak halkan kuncogni kezdett majd együtt érzően nézett rám.

-Valószínűleg az öcsém.- csillogott a szeme, míg róla beszélt, és mire kiejtette ezt a szót lábak dobogása ütötte meg a fülem. Pedig épp mondani akartam Gemmának, mennyire gyönyörű ma is, főleg, hogy most nem takarja vastag kabát és sál a fél arcát. Azonban megakadtak e szavak a torkomon, mikor a lépcsőn megjelent egy alak, akitől az állam a padlót verdeste. Gemma beszélni kezdett, nem tudom, hogy hozzám, vagy a fiúhoz. A fiúhoz, kinek zöld szemei szinte azonnal megigéztek, arcán ékeskedő gödröcskék mosolyra késztettek, és göndör fürtjei úgy hívogatták magukhoz ujjaimat, mintha elvesznék attól, hogy nem túrhatok hajába. Hosszú, vékony lábait fekete farmer takarta, ami erősen feszült rá tökéletes combjára, és más területekre. Szürke póló fedte felsőtestét, lezserül lógott rajta, pedig biztos voltam benne, hogy alatta valami csoda van..Kívánatos ajkai beszédre nyíltak, ám számomra megszűnt a világ. A térdem remegni kezdett, úgy éreztem a szívem kiugrik a helyéről, annyira gyorsan és hevesen dobog, a tenyerem izzadni kezdett és legszívesebben megfordultam volna, hogy menekülőre fogjam a formám. Ehelyett azonban kissé előre dőltem és tovább fixíroztam őt, nem is gondolva arra, hogy én éppen egy férfire pillantok úgy, mintha meghalnék már a látványától is.

-Ti fordítottátok meg a jelzőtáblákat?- biztos pontomból Gemma hangja ütött ki, amint a csodaszép fiúhoz intézte szavait. Nagyot nyeltem, mert mikor Gemmára néztem szinte porrá lettek az érzelmeim. Úgy látszik a kötődés, melyet iránta éreztem valójában az öccse felé volt igaz. Te jó ég, de hiszen ő egy fiú!

-Nem. Ha át is fordítottuk volna őket, Liam rávett volna minket, hogy tegyük rendbe amit elcsesztünk.- mély hangja fülemben csengett, megremegtem tőle. Hirtelen a padlóra szegeztem a tekintetem. Nem hiszem el. Az Úr miért egy ilyen emberbe helyezte lelkem hiányzó darabkáját? Mert ő az, ez nem kétség. Hiszen ennyire erős kötődést nem éreztem még sosem, pedig azt hittem Gemma az, akit keresek, de beleestem a csapdába. Az öccse miatt éreztem késztetést arra, hogy ismerjem. Megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy ő az, de még magamat sem tudtam becsapni gyengének érzett figyelmeztetőmmel. 

-Hé..Minden oké, Louis?- lökte meg a vállam Gemma, én pedig azzal a lendülettel dőltem fel, és estem a padlóra nagy puffanással.

-Beszívott?- tompán hallottam az eget rengető hangot, igyekeztem összeszedni magam, és megbékélni sorsommal, miszerint nem Gemmát kell elvinnem, hanem..Az öccsét.

-N..nekem mennem kell...- tápászkodtam fel egy kis segítséggel, majd rögtön az ajtó felé vettem az irányt.

-De hát Louis! Most jöttél! Jól érzed magad? Maradj egy kicsit..- mindenféle invitáló szóra a reakcióm egyértelmű volt. Kiléptem az ajtón és gyors léptekkel indultam meg, fogalmam sincs hova. Amerre a lábam vitt. Létezik az, hogy én a fiút szeressek? Nem? Szerintem sem. Ez valami bugyuta vicc, amit ízért űznek velem mert kiskoromban levágtam az egyik ovistársam haját. Magam sem hittem el eme hülyeségemet, de jó lett volna elvonatkoztatni a dologtól. Azonban mégcsak ezt sem tehettem meg, mert amint leültem egy hideg padra, szemeim előtt a fiú élete játszódott le. Ez már biztos, Ő az, aki lelkem darabját magánál tartja.

-Louis, igaz?- megugrottam amint a hátam mögül felcsendült az ismerős hang, amit most egyáltalán nem akartam hallani. Éppen magammal veszekszem, rajta, és ő idejön.

-Igen. És te...-fújtattam végül, mikor mellém telepedett, nekem pedig összébb kellett húznom magam, nehogy egymáshoz érjünk.

-Harry.- mosolygott rám, ha nem csak félszemmel lesek rá, menten elolvadok és felolvasztom a körénk leesett havat is. -Szóval, mit akarsz a nővéremtől?-kérdezte keményebben, a rendes, érdeklődő hangszíne eltűnt, amitől őszintén megrémültem.

-Mostmár semmit...-hajtottam le a fejem. Kezeimet bámultam, amik vöröslöttek az őket érő hidegtől.

-Reméltem is.- súgta, mintha boldogságot vettem volna ki a reakcióból, ám mikor felé fordulhattam volna, hirtelen megdermedtem. -Rossz ajtón kopogtattál, Tomlinson.-morogta halk, mégis annál ijesztőbb hangon.

-M..mi?- szívtam magamba a levegőt, amit aztán még kiengedni sem mertem.

-Holnap.-ejtette ki ajkain ezt az egy szót, amitől egyrészt libabőrös lettem, másrészt úrrá lett rajtam az értetlenség. Mire ránéztem volna, már nem volt ott mellettem. Egyedül ültem egy parkban, majd megfagyva, mégsem tudtam megmozdulni. Agyam akaratom ellenére kezdte feldolgozni a történteket, és összegezni magamban ezeket felkavaró dolog volt. Tegnap olyan jól éreztem magam, megtapasztaltam, hogy az itteni lét nem is olyan rossz, mint azt otthon elmondták. Azt hittem megtaláltam a másik felem, és ma már vissza is térhetek. De ez a fiú mindent keresztbehúzott, és rossz érzésem van azzal kapcsolatban, amit mondott. Első dolgom megkeresni Zaynt. Úgy terveztem visszajövök, de így el sem megyek, erről pedig tudnia kell. Órák múltán tudtam csak rávenni magam, hogy indulnom kéne, különben ténylegesen odafagyok a padhoz, és éhen is halok, az pedig nem lenne jó. Kapucnit húzva a fejemre, tekintetemmel folyton kilesve figyeltem azt a néhány embert, akik szerencsére ismeretlenek voltak számomra. Valahol még élveztem is, hogy nem kell mindenkinek köszönni, vagy csak szüntelenül mosolyogni. Fogalmam sincs hol keressem Zaynt, ő az, aki képes úgy eltűnni, hogy azt higgyék róla, elnyelte a föld. Pedig valójában csak bujkál, néha önmaga elől. 
Végső elkeseredésemben visszamentem, a Hotelbe, ahol bármiről is kérdeztem a recepcióst, nem adott információt. Bunkó.
Morogva léptem be a szobába, tegnap óta több feszültség ég bennem, mint egész életemben egyaránt. Ledobáltam magamról a ruhákat, és takaró alá bújva próbáltam átmelegedni. Zayn nincs meg, Harry tervez valamit, úgy érzem tud valami olyasmiről, amiről én nem, és ez nem kicsit zavar. Olyan, mintha értené mi folyik körülötte..Hogy miért bukkantam fel ilyen hirtelen, a reakciómat a házukban, mindent. Ha eddig azt hittem össze vagyok zavarodva, akkor most nem tudom mit mondhatnék.

***

Lelkem vezette lábaimat, ha nincs nyitva a szemem, akkor is a megfelelő helyre visz, csak én nem tudom hova. Kétségbeesetten bukdácsoltam át a faágakon és köveken, melyek csúsztak a jégtől. Fák vettek körül, ismeretlen helyen voltam, mégis oly' ismerős...Szemem megakadt az alakon, mely az erdő végének buckáján állt, amit ha jobban megfigyeltem elöntött a félelem. Tudtam, hogy Ő az, és hogy mire készül. Ő pedig pontosan tudja, mit csinál.
-Harry?- szólítottam meg halk, elvékonyodott hangon, a lehető legóvatosabban, nehogy megcsússzon és a mélybe zuhanjon. Egy szakadék ágazta két erdő részét, közötte pedig a frissen befagyott folyó. Vacogva vártam, hogy reagáljon kérdésemre, mely ugyan nem volt lényegre törő, hangommal próbáltam belesűríteni a megannyi kérdést, amit fel szerettem volna tenni neki. Hirtelen ért, mikor megszólalt.
-Álmodtam veled, Louis.- hangját elvitte a hideg szellő, nem fordult felém, arca a szemben lévő fák sokaságát illette csodás fényével. -10 éves korom óta, minden kicseszett éjszaka veled álmodok.- feszült meg hirtelen, én pedig előre léptem egyet, ha netán le akarna ugrani.
-Megismertelek téged álmomban.-lágyult meg hirtelen, azt hiszem kissé megingott. Nem szóltam bele, féltem hogy megijesztem és valós tervét behajtani igyekszik. Ugyan nem hallottam még erről, és most rettentő mérges voltam apámra és anyámra, valamint a tanítóimra, amiért azt a fontos információt kifelejtették a felkészítésemből, hogy az alany álmodik rólam.
-Megszerettelek.- megremegett a hangja, amibe szívem fájdalmasan sajdult bele. Át akartam ölelni, tudtam, hogy az segítene neki. Hiszen kiskora óta megannyi ölelés védte meg a teljes összeomlástól. A tegnapi nap fejemben lejátszódó élete összehúzta tüdőmet, amiért levegőért kellett kapnom.
-15 éves voltam, mikor először megcsókoltál.- súgta. -Aztán hirtelen mindennek vége lett. Nem álmodtam többé veled, nem láttalak. A való életben pedig kitagadtak az iskolából, amiért férfit szeretek. Megutáltak. És még mindig utálnak, mert 3 év után is egy álomra gondolok minden nap.-morogta végezetül, majd hatalmas elhatározottsággal indult előre fele.
-HARRY!-mielőtt még felfoghattam volna szavait, talpam megcsúszott a hirtelen indulástól, így előrebuktam. De nem adtam fel, és a csúszós felület ellenére másztam oda hozzá, megragadva lábát húztam ki alóla. Felnyikkanva esett mellém, és ha nem fogom, a mélybe gurul.
-Te meg vagy őrülve! Nem vagy normális! Bazdmeg!-szidtam kegyetlenül hangosan, hatalmas szemekkel meredt rám majd szélesen elvigyorodott. Ennek ellenére azonban folytattam, és bántó szavakkal illettem, szinte a szívinfarktust hozta rám és képes vigyorogni?! Megragadta tarkóm és magához rántva tapasztotta ajkait az enyémekre. Bennem rekedt a levegő, arcom kipirosodott és pár másodperces késéssel tudtam csak lehunyni a szemeimet. Hátamra döntve a hóban mászott felém, el nem szakadva tőlem. Nyelvét végighúzta alsóajkamon, minek hatására szám elnyílt, hogy levegőért tudjak jutni. Kapva az alkalmon furakodott be a számba, nyelve érzéki csókra hívta enyémet, minden porcikám beleremegett érintésébe.
-Élőben jobb vagy..-suttogta ajkaimba, mire felkuncogtam és hideg kezeimmel a kabátja alá nyúltam. Felkiáltott, izmai összehúzódtak én pedig egy gonosz vigyorral fordítottam a helyzeten. Újra megcsókoltam, az előbbi után már mindig érezni akarom édes ajkait.
-Azt hittem..Megint álmodtam. Hogy megőrültem és az álom és valóság egybefolyt. Nem akarok őrült lenni Lou..-kántálta kétségbeesetten. Összehúztam a szemöldököm, úgy figyeltem arcát, melyen keserű könnyek folytak végig.
-Mesélek neked valami, Harry. Amitől úgy fogod érezni, inkább én vagyok őrült, nem hogy te.-sapkája alá tűrtem kikandikáló, göndör fürtjeit és egy puszit nyomtam az orrára. Felhúztam és leporoltam a rá ragadt havat, majd megfogtam a kezét. Isten ments, hogy belecsússzon a szakadékba, mégcsak véletlenül se! Elmosolyodott és összekulcsolta ujjainkat, amit mélyen beszívva a levegőt élveztem. A hotelbe vittem, úgy gondoltam ott mindent meg tudunk beszélni teljes nyugalomban, azonban mikor benyitottam az ajtón elállt a lélegzetem.
-Louis!- barna bőrű barátom könnyes szemekkel pattant fel a földről, és pár hatalmas lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot. Karjaival a nyakamba kapaszkodott, és zokogva fúrta vállamba az arcát. Teljes sokkban álltam ott, elengedve Harry kezét nyugtattam Zayn, habár nem szavakkal, tettekkel. 
-Mi történt?-kérdeztem hideg hangon, mire elhúzódott tőlem. Nem akartam így viselkedni vele, és fogalmam sincs miért beszéltem így. 
-Tegnap..Tegnap találtam egy lányt. Csókolóztunk, azt hittem ő lesz az, de aztán..aztán jött egy másik, és vele is...ez normális?!- pásztázta arcomat, mintha én tudnék választ adni a kérdéseire. Azonban én csak ledöbbenve néztem rá, kettő lánynál érezte ugyanazt? Ez koránt sem stimmel.
-Mi?- nyögtem ki nagy nehezen. Sosem hittem, hogy ez lehetséges.
-Miért nagy dolog az, ha két csaj is befűzött tegnap?-szólalt meg hirtelen Harry, el is felejtettem, hogy ő is itt van. 
-Zayn, mit éreztél akkor?-tettem a kezem barátom vállaira, egy gesztusként, hogy érezze, én mellette állok a tegnapi veszekedésünk pedig lényegtelen. Sosem kellett volna megtörténnie.
-Semmit..én csak meg akartam csókolni őket, mert tetszett ez a dolog.-felelte akadozva. Hosszasan fújtam ki a levegőt.
-Nem tudom, hogy ez engedélyezett-e, de ha egy másik lánnyal is csináltad, akkor egészen biztos, hogy nem ő az igazi.- tettem össze a darabkákat magamban. Rossz volt Zaynt így látni, ennyire elveszettnek és ha nem jövök vissza ide, talán butaságot csinál, mert nem tudja jót tett, vagy éppen rosszat.
-Azt mondod keressem tovább?-nézett rám várakozón miközben feszülten felhúzta a vállát. Egyetértően bólogattam, mert így is gondoltam. Ha ő ugyanazt érezte volna, mint én, akkor találta volna meg lelke darabkáját. Pár percre elgondolkozva döntötte oldalra a fejét majd újra megölelt és kezébe fogva kabátját viharzott el mellettünk. 
-Mi volt ez?- köszörülte a torkát Harry, és megkerülve engem lépett az ágyamhoz, amire aztán leült.
-Hát...Ez bonyolult.-sóhajtottam. Nehézkesen kezdek bele a mesélni valómba mindezek után, mégis leültem mellé és szólásra nyitottam a szám. Mindent elmondtam, az elejétől a végéig, egyszer sem álltam meg átgondolni szavaimat, amik csak úgy dőltek belőlem a mai nap történései után. Ugyanakkor próbáltam úgy magyarázni, ki is vagyok valójában, hogy Harry is mindent értsen, és ne legyenek kérdései.
-Akkor itt kell hagynom anyát..és Gemmát.-szorította meg a kezem, ez volt az első mondat, ami elhagyta száját hosszú hallgatása után. Nem tudtam mást tenni, csak bólintani, hiszen ez így van, ahogy mondja. Felállt, magával húzott engem is, és várakozó tekintetét látva rájöttem, ő csak haza akar menni.

***

Harry minden idejét a családjával tölti, én pedig lassan két hete tartózkodom távol otthontól. Mindenben segítek Zaynnek, akinek meglehetősen nehéz a sorsa, ugyanis összefeküdhet fűvel-fával, nem találja másik felét. Egy ideje pedig nem kéri, hogy ott legyek mellette, szerintem feladta a reményt, és csak azért hajt még mindig, mert én itt vagyok. Őszintén, én is ezt várom. Ha Zayn megtalálja a magának valót, egy percet sem fogok tovább várni, fogom Harryt és eltűnünk innen. Minden éjszaka az erkélyén állok, onnan figyelem őt, tudtán kívül. Tudom, nem szép dolog, de úgy érzem vigyáznom kell rá. Miután szakadékba akart ugrani, bármit el tudok képzelni róla. Elkészült, és ha újabb napot tölthet még itthon, csak egy ajándéknak tekinti azt. Szerelmes mosolyra húzva a szám nyújtottam felé a kezem, mikor egyik este az ajtajában állva vártam rá, hogy végre elindulhassunk az első randevúnkra. Nem is tudja mekkora hatással van rám, hogy minden szavával csak szerelmesebb leszek belé. Nem mondtunk új dolgokat egymásnak azon az estén, hiszen más módon, de mindkettőnk ismerte a másikat. Így csak élveztük egymás társaságát, ami számomra rengeteget jelentett.
-Tommo...Menj..-aznap volt, hogy Zayn erre kért. Azt akarta, hogy ne várjak rá. De azt egyikőnk sem tudta, mennyi idő lesz mire ő is visszatér. Először nem akartam magára hagyni.
Most pedig...Itt állok a kapu előtt. Harryvel az oldalamon, erősen szorítja a kezem. Izgul. Valamilyen szinten pedig én is, hiszen sosem töltöttem távol a napjaimat az otthonomtól, most pedig egyből két hétre el kellett tűnnöm. El tudom képzelni mi folyhat éppen a kapu túlsó oldalán, és amint az kinyílt előttünk, rá kellett jönnöm, igazam volt. Az emberek üdvrivalgásba kezdtek, amint meglátták kirajzolódni alakom, s mellettem egy másikat is. Ismerős arcok, ismerős levegő. Elengedtem Harry kezét, aki halkan felnyikkanva jelezte nem tetszését, azonban csak változtattam a pozíción, és kezem a derekára tettem, úgy húztam magamhoz közelebb. 
-A Herceg visszatért!-kürtszó és hangos kiáltás ami elhangzott amint becsukódott a kapu mögöttünk. Taps és sikongatás mindegyik oldalról, én pedig úgy érzem, megsüketülök. Anyám borul a nyakamba, minek következtében kénytelen vagyok elengedni Harryt, hogy én is méltó módon üdvözölhessem anyám. Majd apám, és amíg ez lefolyt, Harryre rátapadtak az érdeklődő tekintetek, szinte egyszerre kezdték ő kérdezgetni, szétszedni. Hogyne, hiszen ő új ember itt, ráadásul az én párom.
-Nem hittük, hogy ennyire hamar visszatérsz.-vallta be dajkám, aki egy szelet csokoládétortával kínált, de én csak visszautasítottam és szorosan megöleltem őt. Hiszen elképesztően hiányzott.
-Miért nem mondtátok, hogy az alanyok álmodnak rólunk?-kérdeztem kikérve magamnak anyáméktól, hiszen megilletett volna engem ennek a dolognak a tudása.
-Erről szó sincs.-rázták a fejüket, majd egymásra néztek és szinte egyszerre mosolyodtak el.-Kisfiam, hiszen herceg vagy.-kaptam a magyarázatot, amit egy kicsit forgatva számban ízlelgettem. Ha nem lennék herceg, nehezebb dolgom lett volna, úgy, mint Zaynnek. Megvonva a vállam kaptam észbe és Harry keze után nyúltam.
-Fel megyünk a szobámba.-jelentettem ki hangosan, mindenkinek a tudtára adva, hogy az ünnepség félrecsúszik. Különben sem ünnepelnék addig, amíg Zayn nem jött vissza. 
Ismerős úton jártam végig, de már nem egyedül. Hazatérve azt hinné az ember, hogy a visszatért majd mindenhova belép, körbenéz, azonban én egyből a szobámba mentem, magam után rángatva Harryt.
-Hogy tetszik?-kérdeztem sietősen, miközben ügyetlenül próbáltam bezárni ajtómat.
-Nagyon király!-kuncogott fel és egy pillanat alatt mögöttem termett. Kezei megragadták a derekam és amint elfordult a kulcs, hátrahúzott. Egy rugón járhat az agyunk, halkan sóhajtva fordultam meg ölelésében. Ajkai egyből megtalálták az enyémet, göndör fürtjei közé túrva toltam hátrafelé, egészen az ágyig, míg rá nem estünk. Óvatosan, mégis gyorsan másztam felé és szinte letéptem róla a pólóját. Heves lélegzetvételei betöltötték a szobát, míg nyelvemmel bőrét kényeztettem egyre lejjebb haladva rajta.

***

Nem váratott sokat, pár napra rá, hogy megérkeztünk, Zayn is visszatért, mellette egy szőke hajú, bátortalan fiú lépkedett, akit Niallnek hívnak, és rettentő jó fej. Még azon az estén hatalmas bulit csaptunk, az egész város jelen volt, azonban utána nálunk folytattuk az esti kis kiruccanásunkat. Harryvel egy csodás házban élünk, ő is megtanulta az itteni lét szabályait, és rengeteg embert ismer már. Őt is mindenki imádja, de nem jobban nálam. Amikor azt mondtam, férfiú nem lehet a párom, határozottan tévedtem. Harry egy csodálatos fiú, és nála van lelkem darabja, most pedig, hogy végre magam mellett tudhatom Őt, egésznek érzem magam. Boldognak és halhatatlannak. Harry a Napom, a Holdam, a felhőm és esőm egyben, kitölti átkozott napjaimat, melyeket másképp egyedül, magányosan élnék meg. A másik felemet megtaláltam, az én küldetésem befejeződött, mostmár egy dolgom van ebben az életben. Vezetni a városom, jó barátnak lenni, remek apaként helyt állni, de legfőképpen, örökké szeretni, s boldoggá tenni Harryt.

Darcy's message

Üdv, Ahoj.:D Köszönöm a megtekintéseket, és a facebookon kapott szép szavakat. Örülnék, ha ezt a történetet véleményeznétek, valamint ha a többi történethez is hozzászólnátok pár szavacskát, mert ugyan jól esik a 100+ megtekintés egy részen, vagy egy os-n, boldog lennék ha megjegyzést is fűznétek hozzá. Ha nem tetszik, írjátok meg, ilyet többet akkor nem írok. Ha Happy kéne, akkor azt írjátok meg, írok azt. De így, hogy fogalmam sincs milyen reagot kap egy-egy sztori, csak egy irányba tudok menni, közben meg lehet hogy ez nem is tetszik nektek!:D Szeretem ha kapok visszajelzéseket(: Ez a rövid történet egy apró sztoriból indult, amit a Facebook-os profilra tettem ki. 
Figyelmeztetésnek leírom, azaz tudnivalónak, hogy Darcy a fogalmazásában/levelében Louist "Apu"-nak, míg Harryt "Apa"-nak nevezi, hogy kavarodás ne essék(: Jó olvasást ehhez a sztorihoz, a twins hosszú történetbe pedig igyekszem részt hozni, de úgy, hogy már előre gondolkodom, elég nehéz leírni a jelent.:D De majd az is jön, remélem holnap meg tudom majd írni, vagy a hétvégén(: Jó olvasást!<3

A tanár úr ráérősen kopogtatott éj fekete cipője sarkával, a teremben csak ennek zaja törte meg a feszült csendet. A gyerekek a füzetükkel, esetleg pár papírral a kezükben fészkelődtek a padjukban, egyikük sem találta meg a kényelem helyét. Izgultak, hiszen melyik gyermek akar úgy hazatérni, hogy elégtelent kapott egy órai munkájára? Vagy esetleg egy házi dolgozatra? Talán vannak páran, azonban a kis Darcy, nem ezen gyermekek csoportjába tartozik. Egészen kitűnt az osztályból, egyenes, merev tartással ült, szemei nem az óra mutatóját lesték, inkább gyöngybetűkkel leírt szavait olvasta újra és újra. Eszébe jutott, Louis mennyire sírt mikor elolvasta. Pedig Darcy igazán csak azt akarta, hogy Apja átellenőrizze házi feladatát. Megfordult a fejében, hogy összetépi a lapokat, Louis azonban megakadályozta mindebben. Órák teltek el, mire megíródott a fogalmazása, és soha, senki sem gondolta volna, hogy egy 9 éves kislány ennyi mindent le tud írni, ennyi érzelmet bele tud sűríteni. Bizonyára ha szavait egy orvos tanulmányozná, megilletődve venné, mennyi mindenen lépett már túl egy aprócska lány. 

-Darcy. Kérlek, állj fel, és mutasd be a házi feladatod.- állt meg hirtelen körkörös mozdulataiban a tanár úr, éppen Darcy lapját figyelte, első szavaiból kivéve pedig ígéretesnek hangzott a fogalmazás, Darcy mégis vékonyka, bátortalan hangon szólalt meg. Határozott külseje eltűnt, ismerte már jól, milyen véleménnyel vannak az emberek róla, s apjáról. 

-Én a szerelemről írtam..- csiripelte. Lábai maguktól vitték a hatalmas, zöldre festett tábla elé. Várt a jelzésre, mikor adhatja ki szíve fájdalmát. Mikor tudathatja homofób tanárával, és utálkozó osztálytársaival élete fájó, egyben boldog pillanatait. 

-Remek, gondolom a lányok többsége ezt a témát választotta.- jegyezte meg gúnyosan az úr, mély hangja végigsöpört az osztálytermen.

-De az enyém különleges!- dobbantott hirtelen Darcy. Szépen befont haja ugrott egyet a vállain, szemei könnyel teltek meg. Biztos volt benne, hogy ha másik lányt választanak, örömmel fogadják annak dolgozatát.

-Igazán?- a tanár merengve húzta fel szépen megvágott szemöldökét. Darcy szívesen illette volna ugyanolyan jelzőkkel, mint amilyenekkel apját szokták, mégsem tette. 

-Én apáék történetét írtam le.- húzta ki magát, büszkén emelte fel a fejét. Büszke volt arra, hogy le tudta írni mik történtek velük, büszke volt Louisra, amiért annyira erős maradt és amiért ennyire szereti őt.

-Buzik...- köhécselt idegesítő jellemmel az úr, akire abban a pillanatban minden helyben lévő gyermek elhűlve meredt rá.

-Hogy mondta?- a szituáció, amibe keveredtek megmosolyogtatta Darcyt, gödröcskéi megmutatkoztak, szeme vadul csillogni kezdett.

-Kíváncsian hallgatjuk a fogalmazásod!- intett egyet előre, bele sem gondolt, hogy éppen most szabadította útjára Darcy életének regényét, melyet úgy írt meg, mint egy határozott, évek óta ebben a szakmában dolgozó írónő, kinek közben könnyei égetik a halványsárga lapokat. Igen. Darcy pont így munkálkodott előző éjszaka, mikor szinte semmit sem aludt, a lelkét mardosó emlékektől.

"Apáék csodálatos, irigylésre méltó szerelme 2010 nyarán kezdődött. Én akkor még nem voltam, Ők meséltek az életükről, minden este egy-egy újabb történettel álltak elő. Ki hitte volna, hogy az akkori évek leghíresebb együttesének tagjai voltak? Mindig is tudtam, hogy csodás hangjuk van, de azt, hogy ezzel dolgoztak is, csak nagyobb koromban értettem meg. Akkor tudtam meg, hogy apáék kapcsolata nem elfogadott. Ebben a világban nem."

Felnézett egy pillanatra. Szemei újra könnyben úsztak, nem tudta érdekelni társai unalmas arckifejezése, sem tanára undort mutató ráncainak elhelyezkedése cseppet sem szimpatikus arcán. Mikor tegnap felolvasta Louisnak a fogalmazást, nem érzékenyült el ennyire. Talán azért, mert családjának egyik fele mellette volt.

"Apunak álbarátnőt kellett csókolnia, ölelnie és vele kellett aludnia. Azokban az időkben Apa, és a barátai, Niall, Zayn és Liam bácsi együtt töltötték az estéket. Sosem tették szóvá miért, csak érezték, hogy Apa mellett kell lenniük. Több konfliktus alakult ki Eleanor miatt, akit még most sem tudok anyámnak nevezni, s úgy tekinteni rá még nehezebb, mint gondoltam. Ő volt anno Apu párja. Ő tette tönkre Apát. Valójában, nem tudom miért is hagyott itt minket, annyi emlékkel együtt. Amikor kitudódott, hogy Eleanor nem igazi kapcsolatban áll Apuval, mindenki rájött, hogy mi is a helyzet. Onnantól kezdve 3 teljes évig megalázták őket, kigúnyolták, és elvették a munkájukat. Akkor jöttek értem. Én még csak 3 éves voltam, Apa azt mondta hasonlítottam rá, és egészen pontosan 3 évvel azelőtt kezdődött szerelmük Apuval. Imádtam otthon lenni velük, Apa tudott főzni, ellenben Apuval. Egyszer ebédet akartunk csinálni, meglepetésként, de véletlenül felgyújtottuk a konyhánk egy részét. Nem jött össze az ajándék, de legalább nevettünk. Apáéknak volt egy titkos helyük, azt mondták, ha majd szerelmes leszek, oda kell mennem, ott tudok gondolkozni. Ők is odamentek, minden vasárnap délután, olyankor mindig Zayn bácsi vigyázott rám. Nem tudtam mit is csinálnak ott pontosan, de mikor hazaértek nagyon boldogok voltak, és csak ez számított. Fogták egymást kezét, mint Alisha és Brad az oviban, mikor kijelentették, hogy ők szerelmesek egymásba. És én utáltam közéjük állni, így mikor sétálni mentünk, vagy csak lementünk a közeli boltba, mindig Apa kezét fogtam, hogy ő, a másik kezével nyugodtan tudja fogni Apu kezét. Apával teljesen megértettük egymást, minden éjszaka, mikor már elmúlt 10 óra, bejött a szobámba egy csomag édességgel, mindezt Apu tudta nélkül tettük, Ő nem szerette ha későn bűnözünk. De a jó beszélgetésekhez ez is szükséges volt, még ha azután kaptunk egy jó nagy fejmosást mindketten. Nevettünk rajta, mint mindenen. Mikor kis ovis voltam, Apu mindig bejött velem és beszélgetett az óvónénivel, elmondása szerint azért nem lehetett ezt kint megtenni, mert Apa minden mozdulatát árgus szemekkel figyelte. Valójában Apa..Eléggé féltékeny volt, mindenkire. Sosem mondtam ki hangosan, de szerintem Eleanor miatt volt ilyen. És miatta is törtek rá rohamok.
Mikor Apu könnyáztatta szemekkel rombolt be a szobámba, azzal a hírrel, hogy Apa kórházba került, nem tudtam mit higgyek. Hogy mi történhetett vele, természetesen azonnal odamentünk Apuval. Akkor az orvos azt mondta, stresszes állapot miatt kapott rohamot. Nem voltam már annyira fiatal, hogy észre ne vegyem, miért pont akkor lett Apának rohama, mikor Eleanor visszatért Angliába. A történetek mind megvilágosultak, én pedig tiszta szívemből gyűlöltem őt. Azért, amiért beteggé tette Apát. 
Pár hétre rá, hogy eljöttünk a kórházból, mindenki csendben vonult a szobájába, éppen álomra hajtottam volna a fejem, mikor hangokat hallottam. Kíváncsi voltam, így felkeltem és elindultam apáék szobájába. Újságok hevertek a padlón, Apu telefonja pedig darabokban helyezkedett el az ajtó előtt. Ijedt voltam, és az sem segített, mikor belestem, hogy tudassam magammal, semmi gond sincs. Azonban amit láttam, annyira megviselt, hogy aztán napokig nem tudtam aludni. Az ágyon feküdtek, Apa teste remegett és keservesen sírt, Apu pedig próbálta lefogni Őt, és kedves szavakkal nyugtatni. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is látni fogom őket ilyen állapotban. Annyiszor elmondták egymásnak nap mint nap, hogy szerelmük életük végig tart, de azt hiszem, ez csak egy oldalról van így. 
Fél éve már, hogy Apa elment tőlünk. Akkoriban a szokásosnál több roham tört rá, és nem segített az sem, hogy elküldtük Eleanort az országból. Apa állapota súlyosbodott, végül pedig nem engedték ki őt a kórházból. Azon a héten Liam bácsinál voltam, de a többiek is sokszor átjöttek hozzánk. Akkor nem láttam Aput, sokáig. Azt hiszem eltelt egy hónap, mikor eljött értem, de akkor alig ismertem rá. Az a csillogás, mely akkor égett mikor csak Apára gondolt, nem volt jelen, szomorú volt és látszott rajta, hogy sírt. Tudtam, hogy meghalt. Csak nem fogtam fel. Azt hittem elment egy hosszabb üzleti útra, és majd mikor visszajön hozzánk, újra boldogan élhetünk. De nem történt meg. Azóta sem jött vissza. Apuval hetente elmegyünk hozzá, viszünk neki virágot, hogy tudja, mi még szeretjük akkor is, ha nem látjuk Őt.
Egészen mostanáig Eleanort hibáztattam azért, amiért Apa itthagyott minket. A hetekben jöttem rá, nem teljesen az ő hibája volt. A kiborulások okai nem csak őt hálózták be, hanem a hírek, melyek róluk szóltak. A megszólások, amiért szerelmesek, a megjegyzések. Még a tv-ben is benne voltak, nem szép szavakkal illetve őket adták elő nyomorúságosnak hitt életüket. Az emberek nem tudják, hogy nem így volt. Apáék voltak a legboldogabb emberek a világon. Mikor csak együtt lehettek, egymáshoz értek, elmondták mennyire szeretik a másikat, hogy mennyit jelentenek egymásnak. Szerető családban éltem, két apával. De az egyiket elvette tőlem az emberek utálata az e fajta szerelem ellen. Ez fáj a legjobban. Ha nincsenek utálkozók, most is együtt lehetnénk. Boldogak lennénk, közösen mennénk fagyizni, körbesétálni a tavat, vagy csak elmenni a játszótérre. Ha újraélhetném ezeket a pillanatokat, megbecsülném őket, még ennél is jobban. Megjegyezném, és visszahoznám Apunak, hogy ne legyen ennyire szomorú. Már Ő is beteg. Tudom, csak nem mutatja ki nekem, mosolyog, de én látom az arcár száradt könnyeket. Nem tud hazudni, még ha akarna is, és én nem tudok segíteni. Nem akarok egyedül maradni, nem akarom, hogy Ő is elmenjen. Egyik nap, csúnyán összevesztünk. Azt mondta nekem, hogy az én kezem is benne legyen majd a temetésének intézésében. Hogy ne engedjem, hogy messze vigyék őt Apa sírjától. Nem akartam erről hallani, így elszaladtam tőle. Csak este tudtam újra elé állni, de akkor sem beszéltünk. Ő az ágyán sírt, Apa párnájába bújtatva arcát. Azt hihette ezáltal Apa megint mellette fog feküdni, és én megint közéjük fogok ugrani egy boldog, vasárnap reggelen. De sosem fog már megtörténni. Azt hiszem el kell fogadnom, hogy Aput is elveszi tőlem az Isten. De tudják mit? Elfogadom. És valahol még örülök is neki, mert így újra együtt lehet Apával. Megint becézgethetik egymást, fent, angyalként sok másik angyal között. Ott már boldogok lesznek, nem fogja őket senki sem utálni. Nem fogják őket megalázni, csak elfogadni. Az elejétől fogva úgy gondolom, a Föld egy pokol, ahol az olyan emberek mint a Tanár Úr, keservessé teszik az angyalok rövidke életét, melyet adnak nekik. Jobb lett volna rögtön oda fentre születni, ott élni, boldognak lenni.
A szerelmet nem mi választjuk meg. Ő maga választ meg minket. És én eszerint fogok élni, mert apáék erre tanítottak. Harcolni fogok azért, hogy más ne kerüljön olyan helyzetbe, mint az én szüleim. Van egy célom. És én azt el is fogom érni."

Arcára száradt könnyei még csillogtak, ám fogalmazása végére ugyancsak határozott, büszke arccal lesett fel a papírokból. A tanár úr elképedve meredt rá, megrándult néhány izma, száját szólásra nyitotta, azonban egy hang sem jött ki rajta. Az osztálytársai átérezve helyzetét, könnyes szemekkel figyeltek rá, míg ő hátradobva copfját fordította el a fejét. Ekkor látta meg Louist, aki a terem ajtajának támaszkodva, elérzékenyülve nézett rá. Kinyújtotta karját, Darcy pedig egy szó nélkül bújt az ölelésébe. 

Louis sosem gondolta volna, hogy lánya, kit Harryvel neveltek, ennyire érett, okos kislánnyá nő. Ugyan elgyengült teste alig bírta, mégis ölébe véve Darcyt lépett ki az iskola kijáratán. Tudta, hogy bízhat Darcyben. Hogy ha eljön az idő, kiáll értük. A szerelmükért, melyet Harryvel közösen alkottak. Mosollyal az arcán élte meg utolsó heteit, majd mielőtt végleg eltávozott volna, feltett egy fontos kérdést Darcynek.

-Mit mondjak apádnak, mikor találkozom vele?- vérszegény mosolyt mutatott, kezei remegtek miközben lánya karja után kapott.

-Mond meg neki is, hogy az olyan szerelmet, mint a tiétek volt, nem lehet ennyire elrontani. Hogy ki fogok állni mellettetek, és mikor felnőtt leszek én fogok nyerni. Majd ha láttok odafentről..Büszkék lesztek rám Apu, megígérem.-hullajtott könnyeket Darcy, ki mögött ott állt Zayn, várva a pillanatot, mikor el kell őt vinni.

-Mindig is büszkék voltunk Rád. Apa is, én is, ahogyan a világ is. Őrangyalként fogunk óvni, mint ahogy itt is tettük, ne hidd, hogy elmegyünk. Mindig itt leszünk, Veled.- mutatóujját Darcy mellkasának bal felére helyezte, szükségének érezte elmondani, fontosnak tartotta, hogy tudja, nem hagyják őt magára. Lassan engedte le a kezét, még egyszer utoljára lányára nézett, majd engedte, hogy elnyelje a sötétség, melyből aztán csodálatos világosság tör ki, s ott várja Ő. Harry, aki kezét nyújtja, hatalmas mosollyal arcán figyeli Louist, aki hasonló boldogsággal fogja meg párja kezét. Mostmár nincs más dolguk, mint szeretni egymást, utálat nélkül, s helyes útra terelni Darcy életét.