Darcy's message

Üdv, Ahoj.:D Köszönöm a megtekintéseket, és a facebookon kapott szép szavakat. Örülnék, ha ezt a történetet véleményeznétek, valamint ha a többi történethez is hozzászólnátok pár szavacskát, mert ugyan jól esik a 100+ megtekintés egy részen, vagy egy os-n, boldog lennék ha megjegyzést is fűznétek hozzá. Ha nem tetszik, írjátok meg, ilyet többet akkor nem írok. Ha Happy kéne, akkor azt írjátok meg, írok azt. De így, hogy fogalmam sincs milyen reagot kap egy-egy sztori, csak egy irányba tudok menni, közben meg lehet hogy ez nem is tetszik nektek!:D Szeretem ha kapok visszajelzéseket(: Ez a rövid történet egy apró sztoriból indult, amit a Facebook-os profilra tettem ki. 
Figyelmeztetésnek leírom, azaz tudnivalónak, hogy Darcy a fogalmazásában/levelében Louist "Apu"-nak, míg Harryt "Apa"-nak nevezi, hogy kavarodás ne essék(: Jó olvasást ehhez a sztorihoz, a twins hosszú történetbe pedig igyekszem részt hozni, de úgy, hogy már előre gondolkodom, elég nehéz leírni a jelent.:D De majd az is jön, remélem holnap meg tudom majd írni, vagy a hétvégén(: Jó olvasást!<3

A tanár úr ráérősen kopogtatott éj fekete cipője sarkával, a teremben csak ennek zaja törte meg a feszült csendet. A gyerekek a füzetükkel, esetleg pár papírral a kezükben fészkelődtek a padjukban, egyikük sem találta meg a kényelem helyét. Izgultak, hiszen melyik gyermek akar úgy hazatérni, hogy elégtelent kapott egy órai munkájára? Vagy esetleg egy házi dolgozatra? Talán vannak páran, azonban a kis Darcy, nem ezen gyermekek csoportjába tartozik. Egészen kitűnt az osztályból, egyenes, merev tartással ült, szemei nem az óra mutatóját lesték, inkább gyöngybetűkkel leírt szavait olvasta újra és újra. Eszébe jutott, Louis mennyire sírt mikor elolvasta. Pedig Darcy igazán csak azt akarta, hogy Apja átellenőrizze házi feladatát. Megfordult a fejében, hogy összetépi a lapokat, Louis azonban megakadályozta mindebben. Órák teltek el, mire megíródott a fogalmazása, és soha, senki sem gondolta volna, hogy egy 9 éves kislány ennyi mindent le tud írni, ennyi érzelmet bele tud sűríteni. Bizonyára ha szavait egy orvos tanulmányozná, megilletődve venné, mennyi mindenen lépett már túl egy aprócska lány. 

-Darcy. Kérlek, állj fel, és mutasd be a házi feladatod.- állt meg hirtelen körkörös mozdulataiban a tanár úr, éppen Darcy lapját figyelte, első szavaiból kivéve pedig ígéretesnek hangzott a fogalmazás, Darcy mégis vékonyka, bátortalan hangon szólalt meg. Határozott külseje eltűnt, ismerte már jól, milyen véleménnyel vannak az emberek róla, s apjáról. 

-Én a szerelemről írtam..- csiripelte. Lábai maguktól vitték a hatalmas, zöldre festett tábla elé. Várt a jelzésre, mikor adhatja ki szíve fájdalmát. Mikor tudathatja homofób tanárával, és utálkozó osztálytársaival élete fájó, egyben boldog pillanatait. 

-Remek, gondolom a lányok többsége ezt a témát választotta.- jegyezte meg gúnyosan az úr, mély hangja végigsöpört az osztálytermen.

-De az enyém különleges!- dobbantott hirtelen Darcy. Szépen befont haja ugrott egyet a vállain, szemei könnyel teltek meg. Biztos volt benne, hogy ha másik lányt választanak, örömmel fogadják annak dolgozatát.

-Igazán?- a tanár merengve húzta fel szépen megvágott szemöldökét. Darcy szívesen illette volna ugyanolyan jelzőkkel, mint amilyenekkel apját szokták, mégsem tette. 

-Én apáék történetét írtam le.- húzta ki magát, büszkén emelte fel a fejét. Büszke volt arra, hogy le tudta írni mik történtek velük, büszke volt Louisra, amiért annyira erős maradt és amiért ennyire szereti őt.

-Buzik...- köhécselt idegesítő jellemmel az úr, akire abban a pillanatban minden helyben lévő gyermek elhűlve meredt rá.

-Hogy mondta?- a szituáció, amibe keveredtek megmosolyogtatta Darcyt, gödröcskéi megmutatkoztak, szeme vadul csillogni kezdett.

-Kíváncsian hallgatjuk a fogalmazásod!- intett egyet előre, bele sem gondolt, hogy éppen most szabadította útjára Darcy életének regényét, melyet úgy írt meg, mint egy határozott, évek óta ebben a szakmában dolgozó írónő, kinek közben könnyei égetik a halványsárga lapokat. Igen. Darcy pont így munkálkodott előző éjszaka, mikor szinte semmit sem aludt, a lelkét mardosó emlékektől.

"Apáék csodálatos, irigylésre méltó szerelme 2010 nyarán kezdődött. Én akkor még nem voltam, Ők meséltek az életükről, minden este egy-egy újabb történettel álltak elő. Ki hitte volna, hogy az akkori évek leghíresebb együttesének tagjai voltak? Mindig is tudtam, hogy csodás hangjuk van, de azt, hogy ezzel dolgoztak is, csak nagyobb koromban értettem meg. Akkor tudtam meg, hogy apáék kapcsolata nem elfogadott. Ebben a világban nem."

Felnézett egy pillanatra. Szemei újra könnyben úsztak, nem tudta érdekelni társai unalmas arckifejezése, sem tanára undort mutató ráncainak elhelyezkedése cseppet sem szimpatikus arcán. Mikor tegnap felolvasta Louisnak a fogalmazást, nem érzékenyült el ennyire. Talán azért, mert családjának egyik fele mellette volt.

"Apunak álbarátnőt kellett csókolnia, ölelnie és vele kellett aludnia. Azokban az időkben Apa, és a barátai, Niall, Zayn és Liam bácsi együtt töltötték az estéket. Sosem tették szóvá miért, csak érezték, hogy Apa mellett kell lenniük. Több konfliktus alakult ki Eleanor miatt, akit még most sem tudok anyámnak nevezni, s úgy tekinteni rá még nehezebb, mint gondoltam. Ő volt anno Apu párja. Ő tette tönkre Apát. Valójában, nem tudom miért is hagyott itt minket, annyi emlékkel együtt. Amikor kitudódott, hogy Eleanor nem igazi kapcsolatban áll Apuval, mindenki rájött, hogy mi is a helyzet. Onnantól kezdve 3 teljes évig megalázták őket, kigúnyolták, és elvették a munkájukat. Akkor jöttek értem. Én még csak 3 éves voltam, Apa azt mondta hasonlítottam rá, és egészen pontosan 3 évvel azelőtt kezdődött szerelmük Apuval. Imádtam otthon lenni velük, Apa tudott főzni, ellenben Apuval. Egyszer ebédet akartunk csinálni, meglepetésként, de véletlenül felgyújtottuk a konyhánk egy részét. Nem jött össze az ajándék, de legalább nevettünk. Apáéknak volt egy titkos helyük, azt mondták, ha majd szerelmes leszek, oda kell mennem, ott tudok gondolkozni. Ők is odamentek, minden vasárnap délután, olyankor mindig Zayn bácsi vigyázott rám. Nem tudtam mit is csinálnak ott pontosan, de mikor hazaértek nagyon boldogok voltak, és csak ez számított. Fogták egymást kezét, mint Alisha és Brad az oviban, mikor kijelentették, hogy ők szerelmesek egymásba. És én utáltam közéjük állni, így mikor sétálni mentünk, vagy csak lementünk a közeli boltba, mindig Apa kezét fogtam, hogy ő, a másik kezével nyugodtan tudja fogni Apu kezét. Apával teljesen megértettük egymást, minden éjszaka, mikor már elmúlt 10 óra, bejött a szobámba egy csomag édességgel, mindezt Apu tudta nélkül tettük, Ő nem szerette ha későn bűnözünk. De a jó beszélgetésekhez ez is szükséges volt, még ha azután kaptunk egy jó nagy fejmosást mindketten. Nevettünk rajta, mint mindenen. Mikor kis ovis voltam, Apu mindig bejött velem és beszélgetett az óvónénivel, elmondása szerint azért nem lehetett ezt kint megtenni, mert Apa minden mozdulatát árgus szemekkel figyelte. Valójában Apa..Eléggé féltékeny volt, mindenkire. Sosem mondtam ki hangosan, de szerintem Eleanor miatt volt ilyen. És miatta is törtek rá rohamok.
Mikor Apu könnyáztatta szemekkel rombolt be a szobámba, azzal a hírrel, hogy Apa kórházba került, nem tudtam mit higgyek. Hogy mi történhetett vele, természetesen azonnal odamentünk Apuval. Akkor az orvos azt mondta, stresszes állapot miatt kapott rohamot. Nem voltam már annyira fiatal, hogy észre ne vegyem, miért pont akkor lett Apának rohama, mikor Eleanor visszatért Angliába. A történetek mind megvilágosultak, én pedig tiszta szívemből gyűlöltem őt. Azért, amiért beteggé tette Apát. 
Pár hétre rá, hogy eljöttünk a kórházból, mindenki csendben vonult a szobájába, éppen álomra hajtottam volna a fejem, mikor hangokat hallottam. Kíváncsi voltam, így felkeltem és elindultam apáék szobájába. Újságok hevertek a padlón, Apu telefonja pedig darabokban helyezkedett el az ajtó előtt. Ijedt voltam, és az sem segített, mikor belestem, hogy tudassam magammal, semmi gond sincs. Azonban amit láttam, annyira megviselt, hogy aztán napokig nem tudtam aludni. Az ágyon feküdtek, Apa teste remegett és keservesen sírt, Apu pedig próbálta lefogni Őt, és kedves szavakkal nyugtatni. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is látni fogom őket ilyen állapotban. Annyiszor elmondták egymásnak nap mint nap, hogy szerelmük életük végig tart, de azt hiszem, ez csak egy oldalról van így. 
Fél éve már, hogy Apa elment tőlünk. Akkoriban a szokásosnál több roham tört rá, és nem segített az sem, hogy elküldtük Eleanort az országból. Apa állapota súlyosbodott, végül pedig nem engedték ki őt a kórházból. Azon a héten Liam bácsinál voltam, de a többiek is sokszor átjöttek hozzánk. Akkor nem láttam Aput, sokáig. Azt hiszem eltelt egy hónap, mikor eljött értem, de akkor alig ismertem rá. Az a csillogás, mely akkor égett mikor csak Apára gondolt, nem volt jelen, szomorú volt és látszott rajta, hogy sírt. Tudtam, hogy meghalt. Csak nem fogtam fel. Azt hittem elment egy hosszabb üzleti útra, és majd mikor visszajön hozzánk, újra boldogan élhetünk. De nem történt meg. Azóta sem jött vissza. Apuval hetente elmegyünk hozzá, viszünk neki virágot, hogy tudja, mi még szeretjük akkor is, ha nem látjuk Őt.
Egészen mostanáig Eleanort hibáztattam azért, amiért Apa itthagyott minket. A hetekben jöttem rá, nem teljesen az ő hibája volt. A kiborulások okai nem csak őt hálózták be, hanem a hírek, melyek róluk szóltak. A megszólások, amiért szerelmesek, a megjegyzések. Még a tv-ben is benne voltak, nem szép szavakkal illetve őket adták elő nyomorúságosnak hitt életüket. Az emberek nem tudják, hogy nem így volt. Apáék voltak a legboldogabb emberek a világon. Mikor csak együtt lehettek, egymáshoz értek, elmondták mennyire szeretik a másikat, hogy mennyit jelentenek egymásnak. Szerető családban éltem, két apával. De az egyiket elvette tőlem az emberek utálata az e fajta szerelem ellen. Ez fáj a legjobban. Ha nincsenek utálkozók, most is együtt lehetnénk. Boldogak lennénk, közösen mennénk fagyizni, körbesétálni a tavat, vagy csak elmenni a játszótérre. Ha újraélhetném ezeket a pillanatokat, megbecsülném őket, még ennél is jobban. Megjegyezném, és visszahoznám Apunak, hogy ne legyen ennyire szomorú. Már Ő is beteg. Tudom, csak nem mutatja ki nekem, mosolyog, de én látom az arcár száradt könnyeket. Nem tud hazudni, még ha akarna is, és én nem tudok segíteni. Nem akarok egyedül maradni, nem akarom, hogy Ő is elmenjen. Egyik nap, csúnyán összevesztünk. Azt mondta nekem, hogy az én kezem is benne legyen majd a temetésének intézésében. Hogy ne engedjem, hogy messze vigyék őt Apa sírjától. Nem akartam erről hallani, így elszaladtam tőle. Csak este tudtam újra elé állni, de akkor sem beszéltünk. Ő az ágyán sírt, Apa párnájába bújtatva arcát. Azt hihette ezáltal Apa megint mellette fog feküdni, és én megint közéjük fogok ugrani egy boldog, vasárnap reggelen. De sosem fog már megtörténni. Azt hiszem el kell fogadnom, hogy Aput is elveszi tőlem az Isten. De tudják mit? Elfogadom. És valahol még örülök is neki, mert így újra együtt lehet Apával. Megint becézgethetik egymást, fent, angyalként sok másik angyal között. Ott már boldogok lesznek, nem fogja őket senki sem utálni. Nem fogják őket megalázni, csak elfogadni. Az elejétől fogva úgy gondolom, a Föld egy pokol, ahol az olyan emberek mint a Tanár Úr, keservessé teszik az angyalok rövidke életét, melyet adnak nekik. Jobb lett volna rögtön oda fentre születni, ott élni, boldognak lenni.
A szerelmet nem mi választjuk meg. Ő maga választ meg minket. És én eszerint fogok élni, mert apáék erre tanítottak. Harcolni fogok azért, hogy más ne kerüljön olyan helyzetbe, mint az én szüleim. Van egy célom. És én azt el is fogom érni."

Arcára száradt könnyei még csillogtak, ám fogalmazása végére ugyancsak határozott, büszke arccal lesett fel a papírokból. A tanár úr elképedve meredt rá, megrándult néhány izma, száját szólásra nyitotta, azonban egy hang sem jött ki rajta. Az osztálytársai átérezve helyzetét, könnyes szemekkel figyeltek rá, míg ő hátradobva copfját fordította el a fejét. Ekkor látta meg Louist, aki a terem ajtajának támaszkodva, elérzékenyülve nézett rá. Kinyújtotta karját, Darcy pedig egy szó nélkül bújt az ölelésébe. 

Louis sosem gondolta volna, hogy lánya, kit Harryvel neveltek, ennyire érett, okos kislánnyá nő. Ugyan elgyengült teste alig bírta, mégis ölébe véve Darcyt lépett ki az iskola kijáratán. Tudta, hogy bízhat Darcyben. Hogy ha eljön az idő, kiáll értük. A szerelmükért, melyet Harryvel közösen alkottak. Mosollyal az arcán élte meg utolsó heteit, majd mielőtt végleg eltávozott volna, feltett egy fontos kérdést Darcynek.

-Mit mondjak apádnak, mikor találkozom vele?- vérszegény mosolyt mutatott, kezei remegtek miközben lánya karja után kapott.

-Mond meg neki is, hogy az olyan szerelmet, mint a tiétek volt, nem lehet ennyire elrontani. Hogy ki fogok állni mellettetek, és mikor felnőtt leszek én fogok nyerni. Majd ha láttok odafentről..Büszkék lesztek rám Apu, megígérem.-hullajtott könnyeket Darcy, ki mögött ott állt Zayn, várva a pillanatot, mikor el kell őt vinni.

-Mindig is büszkék voltunk Rád. Apa is, én is, ahogyan a világ is. Őrangyalként fogunk óvni, mint ahogy itt is tettük, ne hidd, hogy elmegyünk. Mindig itt leszünk, Veled.- mutatóujját Darcy mellkasának bal felére helyezte, szükségének érezte elmondani, fontosnak tartotta, hogy tudja, nem hagyják őt magára. Lassan engedte le a kezét, még egyszer utoljára lányára nézett, majd engedte, hogy elnyelje a sötétség, melyből aztán csodálatos világosság tör ki, s ott várja Ő. Harry, aki kezét nyújtja, hatalmas mosollyal arcán figyeli Louist, aki hasonló boldogsággal fogja meg párja kezét. Mostmár nincs más dolguk, mint szeretni egymást, utálat nélkül, s helyes útra terelni Darcy életét.